Bármeddig

Tény, más ember lettem. Magabiztosabb, erősebb jellem és persze

boldogtalan. A gyilkosság tudata nem olyasféle dolog, amit az ember

átvészel vagy majd elfelejti egy adott pillanatban. Mondanom sem kell,

ezek után a hajléktalanok látványa rémületet keltett bennen. Attól

féltem, hogy valamelyikük majd felismer és lebukok. Azonban enm így

történt. Hihetetlen, de semmi sem történt. A tévében ugyan bemondták

azu "esetet" és, hogy körözést indítanak ismeretlen tettes ellen, de

bizonyíték nem lett. Furcsa. Tökéletes gyilkosságot követtem el elsőre?

Hozzá kell tenni a rendőrség nem igazán mozgat meg hatalmas erőket,

hogy az utcán élőknek segítsen, akármilyen formában is.
Eltelt egy hónap. Kezdtem örülni, hogy nem keresett sem a rendőrség,

sem az általam felkeresett helyi szervezet. A fegyver ugyanott volt.

Képtelen voltam azon agyalni, hogy tüntessem el. Attól féltem

megtalálják, akárhová is rejteném s hogy nem takarítottam le eléggé a

nyelét, a csövét. Teljesen megörjített a fegyver. A lelkemben éreztem a

súlyát.
Egyik nap a postás csengetett. Csomagot hozott egy ismeretlen embertől.

 Abban a pillanatban sejtettem, hogy valami rossz dolog van benne. Sok

buta amerikai filmek miatt bombának tulajdonítottam. A maffia le akar

számolni velem. Aztán nagysokára mégis amellett fönöttem kinyitom.

Legalább a megfelelő büntetést megkapom.
A kis csomagban egy összehajtott papír.
"Gratulálok! Igazán szép munka volt az előző. Itt pedig a következő..."
Egy cím volt alatta és egy időpont. Három napot kaptam a kivégzésre.

Gondolom ez a három nap nem véletlen volt. Ugyanannyi időt kaptam, mint

amennyi idő alatt az első áldozatommal végeztem.
- Munka? - kérdeztem magamban. Nekem van normális állásom. Nem vagyok

én bérgyilkos. Legalább is eddig eztnem tudtam, de a szörnyű tény ott

állt előttem. Még mielőtt megkérdezhettem volna maagmtól, mégis hogyan

és mivel, már a választ is megkaptam. A doboz alján megpillantottam egy

tárat. Odarohantam a fiókhoz, letéptem a fogantyúját olyan erővel

húztam ki és a fegyverre pillantottam.
- Úristen! - ekkor vettem észre, hogy egyetlen töltényt adtak első

alkalomra. Ha hibáztam volna...
De honnan tudták, hogy én voltam és honnan tudták, hogy nálam még a

pisztoly? - ez motoszkált a fejemben. Az ablakomból kémleltem az

utcákat és a szemben lévő ház ablakait. Biztosan figyelnek valahonnan.
A tudat, hogy ténylegesen tagja lettem az ördögi körnek lesúlytott.

Immáron embert kell ölnöm. Azt se tudom kit? Egy ártatlan embert,

akinek lehet, hogy családja van, boldog élete, kutyája, macskája. Én

pedig feladatot kaptam, hogy a felépített életét elvegyem és tönkre

tegyem több másét.
- Na nyugi! Nem tudhatom ki az. A maffia nem a rendes embereket teszi

el láb alól! Biztosan valami mocskos, szemét ember. Holnap megnézem, ki

is ő tulajdonképpen.

Másnap délután 6 óra tájban felkerestem a címet. Egy panellakáshoz

vezetett az utam. Kiszálltam az autóból és a kaputelefonon lévő neveket

néztem. Keresgéltem az "enyémet". Hamar meg is találtam. 3. emeleti

lakás. Hátborzongató volt, hogy ugyanolyan lakásban, ugyanazon az

emeleten lakik, ahol én. Egyből bevillant, hogy mennyire ki vagyunk

szolgáltatva az olyan embereknek, mint én. Ekkor hirtelen valaki hozzám

szólt:
- Jónapot! Segíthetek?
- Á..öö.. jónapot. Csak egy régi ismerősömet keresem. Valamikor itt

lakott.
- Hogy hívják? Hátha tudok segíteni.
- Horváth..ööö...Á..Árpád.
- Lakik egy Árpád nevű idős bácsi itt, de tudtommal nem Horváth a

vezetékneve.
- Á hagyjacsak, valószínűleg nem itt lakik már. Azért köszönöm.

Viszlát!
- Viszlát!
A férfi elment mellettem és hátralestem. Azt a csengőt nyomta meg, amit

kinéztem már magamnak. Ő az.
- Drágám engedj be, otthon hagytam a kulcsom és...
Ez volt az utolsó mondat, amit még hallottam tőle. Segíteni akart nekem

és én a megölésén fáradozom. Van valakije már ezt is tudom. Mintha

midnen nekem segítene. Gyakorlatilag megint csak valami hülye ürügy

kell, hogy elcsaljam magammal és megtegyem, amit már egyszer megtettem.

Hazafelé csak arra tudtam gondolni, hogy holnap megteszem. Most nem

volt bennem az a rossz érzés. Nem maga a gyilkolás fogalma

foglalkoztatott, inkább az, hogy ha ezt most megint megteszem, akkor

sem lesz vége. Az sem érdekelt volna, ha elkapnak. De biztonságban

lennék én egy cellában? Meddig ér a Főnök keze. Végem van.

Mivel lehet egy embert elcsalni? Hova és hogyan és mikor? Most nem

tehetem meg este, ráadásul a barátnője vagy felesége, élettársa vagy

akárki az a nő, de tudni fogja, hogy merre ment és kutatni fogja, ha

eltűnik a férje. Ez most már sokkal bonyolultabb. Elhatároztam, hogy

megvárom amíg a munkából hazaér és nem is nagyon hagyom, hogy

hazamenjen már lerohanom a kocsijában, segítséget kérve. Persze előtte

még beteget jelentettem a munkahelyemen, hogy biztosan ne érjen haza

előttem. A fegyvert betáraztam. Nem volt bonyolult rájönni.
A kocsi begurult, kiugrottam a sajátomból és odaszaladtam hozzá:
- Jónapot! Emlékszik rám? Tegnap talákoztunk egy régi ismerősömet

kerestem.
- Ááá....igen. Rémlik valami.
- Nézze tudom, hogy hülyeség, de tudna nekem most segíteni?
- Most? Azaz igazság nem igazán érek rá.
- De nagyon fontos lenne.
- Nézze uram bocsáson meg, de tényleg nem alkalmas.
- Hát... jól van.- nyugtáztam magamban a kudarcot. Így mégsem lehet

barom vagyok. Elköszöntem. Indultam vissza az autómhoz és eszembe

jutott valami. Odakiabáltam neki, ő már ekkor becsukta az autóját és

épp igyyekezett volna  a kapu felé:
- Akkor csak egy képet hadd mutassak önnek, hátha felismeri?
Kiicsit ugyan húzódott, de elindult felém. Beültem az autóba,

letekertem az ablakot. Kibiztosítottam a fegyvert és amikor behajolt

volna az ablakon, lőttem.
Ezután amilyen gyorsan csak lehet elmentem. Az utcába voltak távolabb,

akik, ahogyan a tükörből láttam lehúzták magukat a földre. A kocsim

rendszámát nem tudom látták-e. Kicsit sem érdekelt. Semmi sem érdekelt.

Most nem volt vérnyom sehol, ahogy kipillantotam az autóra. Gyomron

lőttem. lehet, hogy életben maradt.

Úgy döntöttem a Főnökhöz megyek. Ha a halál karjaiba gyalogolok is.

Szóltam az egyik őrnek, hogy ki vagyok és mit akarok. Beengedtek az

ajtóhozz. Kopogtam.
 

Egy nap meguntam az életem. Nem a fizikai részét, hanem az állandó lenézést. Féltem ha valaki beszólt, kicsinek és tehetetlennek éreztem magam és gyűlöltem, hogy mindenki azt csinálja velem, amit csak akar. Na ebből lett elegem!
Egy gondolat járkált a fejemben napról-napra, hogy ezt megváltoztassam.  Világos volt, hogy valamilyen formában tiszteletet parancsolónak kell tűnnöm. Éreznem kell, hogy bárkivel bármit csinálhatok és hatalmam van a másik felett. A félelmet át kellett tennem egy másik életformába. Erősen motivált voltam. Egy nap egy különleges, furcsa és rémisztő gondolat jutott az eszembe. Fegyvert kell szereznem.
Hamar elvetettem ezt a gondolatot mondván megőrültem. Aztán eltelt pár nap és nem hagyott nyugton ez a szörnyű gondolat. Azon a délutánon el is határoztam, hogy nagy darab kopasz emberek után fogok rohangálni szórakozóhelyeken - ők biztosan tudják hol tudok szerezni.
Egész éjjel egyik helyről a másikba szaladtam. Mint kiderült, a nagy kopasz kidobók nem tartoznak a maffia szolgálatához, ráadásul nem bátorítottak, hogy akárhonnan is szerezzek. Sőt egyikük fel akart jelenteni, de végül azt mondtam, hogy csak vicceltem és különben is piáltam, felejtse el az egészet.
Aztán mégis csak találtam valakit. Ő ennyit kérdezett:
- Meddig mész el?
- Bármeddig.
Nem is tudom mire mondtam ezt. El voltam keseredve. Csak az járt az eszembe, hogyha habozok vagy megkérdezem miről van szó, bizosan nem jutok soha fegyverhez. Akkor még nem tudtam, hogy milyen lavinát indítottam el ezzel.
Aztán a nagy darab ember azt mondta kövessem. Mindig mellette kellett mennem és több ajtón keresztül egy szobába érkeztünk. Semmiben sem különbözött a szokásos hollywood-i maffiás szobáktól. Íróasztal mögött szivarozó, közepes magasságú, fekete öltönyös ember. Mindenki csak Főnöknek szólította. Köszöntem és próbáltam viszonylag higgadt maradni, de biztos vagyok benne, hogy látták a félelmet arcomon, ám mégsem tettek semmit.
- Jó estét!
- Jó estét barátom! Fegyver kell? Kapsz. De ahhoz ölnöd is kell.
Hatalmasat nyeltem és szédültem. Elhagyott az erőm egy pillanatra. Összeszedtem magam és végig gondoltam eddigi életemet. Hamar önbizalmat kapott indulatokkal ellepett testem. Más is arra ösztönzött, hogy ne hátráljak meg. Nincs kiút!
Láttam a főnököt, láttam hol van, láttam mindent, kizárt, hogy élve elhagyhatom ezt a szobát. Végül megszólaltam:
- Kicso.... kit kell? Mármint megölnöm.
- Kapsz egy hetet. Bárkit megölhetsz, de én egy hajléktalannal kezdeném.
- De honnan tudjátok, hogy én voltam? - szóltam, minthatudnám miről beszélek.
- Tudni fogjuk.
A kezembe nyomtak egy fegyvert és kikísértek a kijárathoz. Mikor kiléptem volna az ajtón Főnök megszólalt:
- Ugye tudod, hogyha nemet mondtál volna azaz ember aki melletted áll, abban a pillanatban elvágja a torkod?
Semmit nem szóltam, csak mentem tovább, mintha nem is hallottam volna. Hazamentem. A fegyvert a zoknis fiókba rejtettem. Próbáltam elaludni. Fel sem fogtam, hogy mit tettem. Meg kell ölnöm egy embert. De miért is kell? Nem akartam senkit megölni, csak bátrabban kívántam élni.
Óránként felébredtem és a fegyverre gondoltam. Ott van mellettem a szekrényben. Nem mertem megfogni. Megnézni sem.
Eltelt egy nap. Nem is nyúltam bele a zoknisfióka, inkább vettem új zoknikat és abban bíztam végig, hogyha majd belenézek a fiókba eltűnik a fegyver.
Eltelt még egy nap. Egyre azon rágódtam, hogyha nem ölök meg valakit, akkor ők fognak engem a hetedik napon. Bevillant az is, hogy ezzel a fegyverrel már megöltek valakit és én leszek a bűnbak, ha elkapnak. De hát midenképpen gyilkos leszek vagy mindenképpen halott. Döntenem kellett.
A harmadik nap hajnalán 3 óra tájban kihúztam a fiókot és belenyúltam. Ott volt még mindig. Hideg volt és nehéz. Beledugtam a zsebembe és elindultam. Ölni.
Nem tudtam merre, hova, csak sejtésem volt merre lehetnek egyáltalán hajléktalanok. Semmivel sem tudtam jobban, mint egy átlagember. Megláttam az egyik parkban egy kis tűz mellett melegedni. Megálltam egy fa alatt és megközelítettem őket, majd intettem az egyiküknek, hogy jöjjön ide. Azt hazudtam neki, hogy üzletet ajánlok neki, csak menjünk egy békés helyre, ahol nem zavarnak minket. Egy kiszolgáltatott embert használok arra, hogy nekem jobb legyen. Ilyen undorítónak még sosem éreztem magam.
A híd alatti teraszra mutatott. Akkor tényleg kihaltnak tűnt, de nem volt jobb ötletem akkor sem ha valaki esetleg arra járkál. Mondtam menjünk. Ő ment előttem. Mikor már közeledtünk elővettem az addig a zsebemben szorongató fegyvert. Kibiztosítottam. Egyszerűen ugyanúgy, ahogy a filmekben láttam. Tényleg fogalmam sem volt, hogy működik. A fejéhez emeltem és meghúztam.
Iszonyat hangos volt a lövés. Meleg vére az arcomra fröccsent. Abban a pillanatban eszméltem rá, hogy ő is ember, én pedig tényleg megöltem. Egy hang motoszkált a fejemben...bármeddig. Pár másodperc múlva tértem magamhoz. Szaladtam. Estem-keltem. Kezemben a fegyverrel. Beugrottam az autómba. A kezembe pedig még mindig ott van. Bedobtam a kesztyűtartóba és rátapostam a gázra. Haza akartam menni, hogy lemossam a vért magamról, de képtelen voltam. Rettegtem, hogy a rendőrség már ott vár rám. A városból kifelé mentem vagy fél órán keresztül s aztán megfordultam és mégis rászántam magam. Lassan megálltam a lakásom előtt és körülnéztem. Csendes volt az utca. Sehol senki. Egy ablakban sem ég a villany. Kikaptam a kesztyűtartómból a gyilkos eszközt és felfutottam a 3. emeleti lakásomba. Becsaptam az ajtót magam után véletlenül. Hangos robajjal verte fel a lépcsőház csendjét. Szívem ekkor már  két órája hevesen vert és úgy tűnt sosem áll vissza eredeti állapotába. Lefürödtem. A ruháimat egy zacskóba tettem, azt is amelyiken nem találtam vérnyomot. A fegyvert nem tehettem bele. Bizonyíték. Ehelyett megtisztítottam ammenyire lehet és vissza tettem az eredeti helyére, a zoknik közé. Ezután lefeküdtem és legnagyobb meglepetésemre elaludtam, majd másnap dolgozni mentem.