Bármeddig

Egy nap meguntam az életem. Nem a fizikai részét, hanem az állandó lenézést. Féltem ha valaki beszólt, kicsinek és tehetetlennek éreztem magam és gyűlöltem, hogy mindenki azt csinálja velem, amit csak akar. Na ebből lett elegem!
Egy gondolat járkált a fejemben napról-napra, hogy ezt megváltoztassam.  Világos volt, hogy valamilyen formában tiszteletet parancsolónak kell tűnnöm. Éreznem kell, hogy bárkivel bármit csinálhatok és hatalmam van a másik felett. A félelmet át kellett tennem egy másik életformába. Erősen motivált voltam. Egy nap egy különleges, furcsa és rémisztő gondolat jutott az eszembe. Fegyvert kell szereznem.
Hamar elvetettem ezt a gondolatot mondván megőrültem. Aztán eltelt pár nap és nem hagyott nyugton ez a szörnyű gondolat. Azon a délutánon el is határoztam, hogy nagy darab kopasz emberek után fogok rohangálni szórakozóhelyeken - ők biztosan tudják hol tudok szerezni.
Egész éjjel egyik helyről a másikba szaladtam. Mint kiderült, a nagy kopasz kidobók nem tartoznak a maffia szolgálatához, ráadásul nem bátorítottak, hogy akárhonnan is szerezzek. Sőt egyikük fel akart jelenteni, de végül azt mondtam, hogy csak vicceltem és különben is piáltam, felejtse el az egészet.
Aztán mégis csak találtam valakit. Ő ennyit kérdezett:
- Meddig mész el?
- Bármeddig.
Nem is tudom mire mondtam ezt. El voltam keseredve. Csak az járt az eszembe, hogyha habozok vagy megkérdezem miről van szó, bizosan nem jutok soha fegyverhez. Akkor még nem tudtam, hogy milyen lavinát indítottam el ezzel.
Aztán a nagy darab ember azt mondta kövessem. Mindig mellette kellett mennem és több ajtón keresztül egy szobába érkeztünk. Semmiben sem különbözött a szokásos hollywood-i maffiás szobáktól. Íróasztal mögött szivarozó, közepes magasságú, fekete öltönyös ember. Mindenki csak Főnöknek szólította. Köszöntem és próbáltam viszonylag higgadt maradni, de biztos vagyok benne, hogy látták a félelmet arcomon, ám mégsem tettek semmit.
- Jó estét!
- Jó estét barátom! Fegyver kell? Kapsz. De ahhoz ölnöd is kell.
Hatalmasat nyeltem és szédültem. Elhagyott az erőm egy pillanatra. Összeszedtem magam és végig gondoltam eddigi életemet. Hamar önbizalmat kapott indulatokkal ellepett testem. Más is arra ösztönzött, hogy ne hátráljak meg. Nincs kiút!
Láttam a főnököt, láttam hol van, láttam mindent, kizárt, hogy élve elhagyhatom ezt a szobát. Végül megszólaltam:
- Kicso.... kit kell? Mármint megölnöm.
- Kapsz egy hetet. Bárkit megölhetsz, de én egy hajléktalannal kezdeném.
- De honnan tudjátok, hogy én voltam? - szóltam, minthatudnám miről beszélek.
- Tudni fogjuk.
A kezembe nyomtak egy fegyvert és kikísértek a kijárathoz. Mikor kiléptem volna az ajtón Főnök megszólalt:
- Ugye tudod, hogyha nemet mondtál volna azaz ember aki melletted áll, abban a pillanatban elvágja a torkod?
Semmit nem szóltam, csak mentem tovább, mintha nem is hallottam volna. Hazamentem. A fegyvert a zoknis fiókba rejtettem. Próbáltam elaludni. Fel sem fogtam, hogy mit tettem. Meg kell ölnöm egy embert. De miért is kell? Nem akartam senkit megölni, csak bátrabban kívántam élni.
Óránként felébredtem és a fegyverre gondoltam. Ott van mellettem a szekrényben. Nem mertem megfogni. Megnézni sem.
Eltelt egy nap. Nem is nyúltam bele a zoknisfióka, inkább vettem új zoknikat és abban bíztam végig, hogyha majd belenézek a fiókba eltűnik a fegyver.
Eltelt még egy nap. Egyre azon rágódtam, hogyha nem ölök meg valakit, akkor ők fognak engem a hetedik napon. Bevillant az is, hogy ezzel a fegyverrel már megöltek valakit és én leszek a bűnbak, ha elkapnak. De hát midenképpen gyilkos leszek vagy mindenképpen halott. Döntenem kellett.
A harmadik nap hajnalán 3 óra tájban kihúztam a fiókot és belenyúltam. Ott volt még mindig. Hideg volt és nehéz. Beledugtam a zsebembe és elindultam. Ölni.
Nem tudtam merre, hova, csak sejtésem volt merre lehetnek egyáltalán hajléktalanok. Semmivel sem tudtam jobban, mint egy átlagember. Megláttam az egyik parkban egy kis tűz mellett melegedni. Megálltam egy fa alatt és megközelítettem őket, majd intettem az egyiküknek, hogy jöjjön ide. Azt hazudtam neki, hogy üzletet ajánlok neki, csak menjünk egy békés helyre, ahol nem zavarnak minket. Egy kiszolgáltatott embert használok arra, hogy nekem jobb legyen. Ilyen undorítónak még sosem éreztem magam.
A híd alatti teraszra mutatott. Akkor tényleg kihaltnak tűnt, de nem volt jobb ötletem akkor sem ha valaki esetleg arra járkál. Mondtam menjünk. Ő ment előttem. Mikor már közeledtünk elővettem az addig a zsebemben szorongató fegyvert. Kibiztosítottam. Egyszerűen ugyanúgy, ahogy a filmekben láttam. Tényleg fogalmam sem volt, hogy működik. A fejéhez emeltem és meghúztam.
Iszonyat hangos volt a lövés. Meleg vére az arcomra fröccsent. Abban a pillanatban eszméltem rá, hogy ő is ember, én pedig tényleg megöltem. Egy hang motoszkált a fejemben...bármeddig. Pár másodperc múlva tértem magamhoz. Szaladtam. Estem-keltem. Kezemben a fegyverrel. Beugrottam az autómba. A kezembe pedig még mindig ott van. Bedobtam a kesztyűtartóba és rátapostam a gázra. Haza akartam menni, hogy lemossam a vért magamról, de képtelen voltam. Rettegtem, hogy a rendőrség már ott vár rám. A városból kifelé mentem vagy fél órán keresztül s aztán megfordultam és mégis rászántam magam. Lassan megálltam a lakásom előtt és körülnéztem. Csendes volt az utca. Sehol senki. Egy ablakban sem ég a villany. Kikaptam a kesztyűtartómból a gyilkos eszközt és felfutottam a 3. emeleti lakásomba. Becsaptam az ajtót magam után véletlenül. Hangos robajjal verte fel a lépcsőház csendjét. Szívem ekkor már  két órája hevesen vert és úgy tűnt sosem áll vissza eredeti állapotába. Lefürödtem. A ruháimat egy zacskóba tettem, azt is amelyiken nem találtam vérnyomot. A fegyvert nem tehettem bele. Bizonyíték. Ehelyett megtisztítottam ammenyire lehet és vissza tettem az eredeti helyére, a zoknik közé. Ezután lefeküdtem és legnagyobb meglepetésemre elaludtam, majd másnap dolgozni mentem.